A magyar kórházi gyógyszerészet Európa élvonalába lépett - Interjú dr. Süle Andrással

Kik és milyen élmények, hatások alakították úgy a pályaválasztásod, hogy a gyógyszerészi hivatást válaszd?

Maga az irány, hogy valamilyen egészségügyi, segítő hivatást válasszak, már nagyon korán kialakult bennem. Azt mondanám, hogy valamikor az általános iskola felső tagozatában ez világossá vált, majd a gimnáziumi évek során megerősödött. Sokáig úgy látszott, hogy ez az út az orvosi pálya felé visz, de nem sokkal azt megelőzően, hogy az egyetemi jelentkezés beküldése „tettlegességig fajult volna”, több orvos ismerősünkkel, de leginkább az akkori háziorvosommal hosszasan beszélgettünk arról, hogy mit tartogat a jövő, hogyan látja az orvosi pályát, vagy más egészségügyi hivatásokat. Akkor magától értetődően kérdezte meg, hogy eszembe jutott-e a gyógyszerészet, mert szerinte az egy kimondottan felfelé ívelő területe az egészségügynek. Valóban, ez egy nagyon sok pozitív élménnyel és visszajelzéssel kecsegtető irányultság volt, és a gondolat befészkelte magát az elmémbe. Mire a jelentkezésre sor került, annyira megtetszett a pálya, hogy végül első helyen a SOTE Gyógyszerésztudományi Karát jelöltem meg.
A kórházi gyógyszerészet felé való fordulásom egy válaszútnak köszönhető, amiben a véletlennek is volt szerepe. A diploma megszerzését követően inkább a kutatói irány volt evidens számomra. A PhD-témám is inkább gyógyszer-technológiai kutatásként indult, amihez képest a kórházi gyógyszerészet alapjaiban is más terület. Amikor a PhD-munkám véget ért, akkor válaszút elé kerültem. Akkor és ott kínálkozott egy lehetőség, hogy az egyetem kötelékében folytassam munkám, vagy egy kicsit körülnézzek másfelé is. Így a korábbi államvizsga- és nyári gyakorlati helyszínemet, a székesfehérvári kórház intézeti gyógyszertárát is felkerestem, mivel korábban meglehetősen tetszett, amit ott láttam. Ott kezdett körvonalazódni egy olyan pályakép, ami jóval közelebb vihet a betegekhez, és interakcióban van a páciensekkel. Innen viszonylag gyorsan kiegyenesedni látszott az út, ami az érdeklődésem középpontjába került: a klinikai feladatok és a gyógyszerész közvetlen betegellátásban betöltött szerepe.

Milyen meghatározó emlékeid maradtak meg benned az egyetemi évekből? Kikre emlékszel szívesen?

Határozottan emlékszem arra, hogy hajlamos voltam azokat a tárgyakat kedvelni, amelyeket nem nagyon szokás. Kifejezetten szerettem például a biofizikát, a fizikai kémiát, a kolloidikát, de a gyógyszer-technológia különböző formáit is. Kevésbé szerettem a hagyományos kémiai tárgyakat: a szerves, szervetlen és az analitikai kémiát, ezek nem érintettek meg annyira. Ha meghatározó egyetemi személyiségeket kell felidéznem, akkor két ember jut eszembe: az egyikük
Csempesz Ferenc, aki a kolloidkémiai tanszéket vezette, a másik pedig Stampf György, aki a Gyógyszertechnológiai Intézetben dolgozott. Sajnos, ő már
nincs közöttünk. Mindkettejük szemlélete személyiségformáló volt abban a tekintetben, hogy mennyire fontos az – azóta kicsit túlhasznált szóvá vált – alázat
és a kellő szerénység feladataink vállalása kapcsán. Stampf tanár úr különösen érzékeny volt a határterületek iránt; például erősen elkötelezett volt az állatgyógyászat irányában – ami szintén egy érdekes leágazása szakterületünknek. Meg kell említenem még Antal István tanár urat, akivel nagyon sokat dolgoztunk együtt a technológiai kutatásaim kapcsán. Csoporttársak, évfolyamtársak tekintetében azt hiszem, hogy egy nagyon szerencsés évfolyam voltunk. Kimondottan sok olyan jó és inspiráló társam volt, akik akár az egyetemen, de később is „tettestársaim” lettek és maradtak egyetemen belüli vagy azon kívüli együttműködésekben is. Közülük talán Fittler Andrást, a Pécsi Tudományegyetem Gyógyszerésztudományi Karának dékánját emelném ki, aki a csoporttársam volt, és vele már az egyetem alatt is, de azt követően is nagyon sokat dolgoztunk együtt – és ezt elmondhatom jelen időben is.

Melyek voltak a legmeghatározóbb szakmai mérföldkövek a pályád során? Hogyan vezetett az utad a főgyógyszerészi pozícióig?

A gyógyszerészkar, azt hiszem, nagyon komoly szemléletformáló erővel bírt. Többször, több fórumon, több forrásból is elhangzott már a vélemény, miszerint a gyógyszerészképzés graduális oldalának hangsúlyain lenne mit változtatni, és hogy ezen a téren jelentősek az eltérések más országokhoz képest. Azt
azonban egy percig sem szabad elfelejteni, hogy azt a komplexitást, ami egy minden irányban tovább fejlődni és elhelyezkedni tudó gyógyszerész képzéséhez szükséges, azt nagyon jól tudta közvetíteni a gyógyszerészkar. Átadta azt a szemléletet, mely szerint megfelelő kíváncsisággal és nyitottsággal kell látnunk saját hivatásunkat, és hogy bármerre menjünk is az életben, a mi tevékenységünket a páciensek érdekének kell meghatároznia, az ő javukat, gyógyulásukat kell szolgálnia.
Számomra nagyon komoly fordulópont volt – szintén a Semmelweis Egyetem berkein belül – az egészségügyi menedzserképzés, amit én viszonylag korán,
2007-ben teljesítettem. Utólag visszatekintve, ez volt a fordulópont, ami egyértelműsítette, hogy nekem valahol a fekvőbeteg-ellátásban van és lesz dolgom. Az ottani oktatóktól olyan rendszerszemléletet kaptunk, amely egyesítette a szervezetpszichológiát, a vezetéselméletet, a finanszírozási ismereteket, de még a szociológiai és népegészségügyi dimenziókat is. Ez egy olyan kontextust teremtett, amelyben láthatóvá vált, hogy hol vagyok – vagy potenciálisan hol tudnék lenni – ebben a rendszerben, de az is, hogy hol lehetne helye a gyógyszerészetnek ebben a komplex rendszerben. Ezek a felismerések annyira fontosak voltak számomra, hogy nagyjából egy évvel később úgy döntöttem, hogy a kutatás felől inkább a fekvőbeteg-ellátás felé fordulok, és a betegellátás frontvonala lesz az én utam. Újabb meghatározó állomás volt a székesfehérvári kórház, ahol lehetőségem volt kipróbálni magam egy onkológiai osztályon, többé-kevésbé abban a klinikai feladatkörben, amelyet később elkezdtünk – az alapoktól kezdve – újradefiniálni. Ebben a közegben nagyon sokat tanultam arról, hogy milyen lehetőségei, módszerei vannak a hatékony diplomáciának, akár hivatásterületeken átívelő jelleggel is.
A pályám mérföldkövei közül a két legfontosabb közül az egyik a Péterfy Kórházban való elhelyezkedésem volt, 2012 novemberében. A Péterfy Kórház
akkori vezetőségétől olyan mértékű bizalmat, felhatalmazást és kollegiális támogatást kaptam, ami kulcsfontosságú volt abban, hogy el tudtuk kezdeni
felfejleszteni az itteni gyógyszerészeti osztályt. Az akkori viszonylag szűk létszámról több mint négyszeresére tudtuk növelni ezt a szervezeti egységet, és közben intézményünk teljes egészének igényét lefedtük napi nyolc órában a betegágy mellett dolgozó kollégákkal – amit még csak remélni sem mertem volna a 2012-es indulás során. Fontos, hogy megemlítsem Sásdi Antal és Budaházy Emil főigazgatók nevét, akiknek múlhatatlan érdemei vannak ebben. Bár lehet, hogy elsőre furcsa gondolatnak tűnt a számukra a klinikai gyógyszerészet ideája, amivel bombáztam őket annak idején, de a válaszuk a kíváncsiság nyelvén érkezett: „nézzük meg, próbáljuk ki, mérjük meg”, és aztán ennek mentén tudtunk haladni.
Az utolsó, vagy kronológiában a hozzánk legközelebb álló, hasonló jelentőségű mérföldkő a Kórházi Gyógyszerészek Európai Szervezetének (EAHP)
munkájába való bekapcsolódásom, majd az EAHP vezetőségében való szerepvállalás volt. Itt szintén egy olyan út várt rám, amire nem számítottam, és ami
nagyon jólesően igazolta vissza a belefektetett energiát és elköteleződést. Mindezt 2012-ben, a budapesti EAHP-küldöttgyűlésen kezdtem, ahol most már te is küldöttként dolgozol. Akkor Soós Gyöngyvér profeszszor asszony és Botz Lajos professzor úr mellé csatlakoztam.

Jelenleg a szakmai bázis számodra alapvetően a Péterfy Kórház Gyógyszerészeti Osztálya. Hogyan jellemeznéd a csapatodat? Hogyan és mi változott a vezetésed alatt?

A megtett út egyszerre hosszú is és rövid is, függően attól, hogy melyik emlékkészletemet szedem elő: megpróbálok a szép dolgokra emlékezni vagy a küzdelmekre is, mert természetesen ezek is voltak. Az a fajta bizalom, ami a vezetőség irányából érkezett, ma is felbecsülhetetlen számomra. A kórház vezetése olyan szabad kezet és felhatalmazást adott, ami szerintem nagyon sok szakember álma. Ezt anno Sásdi főigazgató úgy fogalmazta meg, hogy ő hagyja dolgozni a munkatársait. Azt hiszem, ezt igyekeztem a saját vezetői attitűdömbe is átültetni, mert a legjobb dolog, amit talán egy vezető a munkatársaival tehet, az az, hogy hagyja őket dolgozni, és lehetőség szerint nem akar mikromenedzselve mindent kézi vezérléssel irányítani. Ehelyett kialakít egy olyan, jó értelemben vett inkubátort, amely mindenkiből kihozza a saját ambícióját, hogy azonosulni tudjanak a szervezet céljaival és szerethessék azt, amit csinálnak. Saját, belülről induló motivációjukkal próbálják meg a saját területüket fejleszteni, így jó gazdái legyenek a rájuk
bízott feladatoknak, osztályoknak, osztálycsoportoknak.
 
Onnan nézve, ahol most vagyok, azt hiszem, hogy azelért eredményekkel sikerült az intézmény szervezeti kultúráját oly módon megváltoztatni, hogy egy itt korábban múlttal nem rendelkező ellátási formát, a klinikai gyógyszerészi szolgálatot, a mindennapok részévé tettünk úgy, hogy az integrálódott az ellátás
szövetébe immár nemcsak a fekvő-, de a járóbeteg-ellátásban is. Ennek következtében csapatunk létszáma jelentősen kibővült. A kezdetekkor öt, most huszonnégy gyógyszerész dolgozik az intézményben úgy, hogy időközben sajnos öt kollégánktól el kellett köszönnünk, amikor a Baleseti Központot levágták a Péterfy Kórházról. Emellett húsz szakdolgozónk van, tehát ezen a területen „felzárkóztunk” Ausztráliához, ahol szintén mostanában fordult át a dolgozói arány a gyógyszerészek javára: ma már több gyógyszerész dolgozik velünk, mint asszisztens vagy szakasszisztens. Ezen felül két kisegítő munkatársunk is van; összesen negyvenhat fős a csapat. A kiválasztási folyamatok során Hlavács Tünde kolléganőmmel, klinikai gyógyszerészi részlegünk vezető adjunktusával, igyekeztünk olyan klinikai csapatot kialakítani, amelyben leginkább a megfelelő szemlélet, a lelkesedés és nem feltétlenül a lexikális tudás számít, és ennek köszönhetően ma már elégedetten, és nem kis büszkeséggel szemlélem kollégáim munkálkodását.

Több mint tizenöt éve dolgozol kórházi-klinikai szakgyógyszerészként. Véleményed szerint miben változott ezen időszak alatt a gyógyszerészet ezen területe? Hogyan látod ma a kórházi-klinikai gyógyszerészet szerepét Magyarországon?

Azt hiszem, hogy azok a trendek, amelyek a kórházi gyógyszerészet európai állásfoglalását is ihlették, meglehetősen jó tempóban járták át a hazai kórházi
gyógyszerészetet. Nincs okunk szégyenkezni. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt a kórházi gyógyszerészet nagyon más állapotban volt, mint ma: a területen dolgozó
gyógyszerészek száma a jelenleginek kevesebb mint fele volt, miközben az intézmények száma nem volt lényegesen kisebb. A státusz megbecsültsége és az elvállalt, illetve ránk bízott feladatok köre is erősen különbözött a maitól. Minden túlzás nélkül állíthatom, hogy a felzárkózás tempóját és a hozzá kapcsolódó kognitív fordulat előrehaladását tekintve a magyar kórházi gyógyszerészet Európa élvonalába lépett. A Kamara és az OKFŐ közös felméréséből kiderült, hogy ma már országos szinten is csak néhány olyan intézmény van, ahol gyógyszerész nem vesz részt a közvetlen betegellátásban. Természetesen, a részvétel mélységében vannak különbségek, hiszen egy nagyméretű rendszer megváltoztatása zajlik éppen. Bizakodásra ad okot továbbá, hogy menet közben a harmincöt év alatti, kórházi gyógyszerészek populációja nagyobb lett, mint az ennél idősebb kórházi gyógyszerészeké Tehát egy nagyon egészséges, piramis alakú korfája van a szakterületünknek, ami a jövőre nézve is megnyugtató: van és lesz utánpótlás.
Azok a feladatok, amelyeket szakterületünk kellő felelősségtudattal, jártassággal, elhivatottsággal és szorgalommal kezdett ellátni – legyen szó egyetemi
közegről, nagy intézményekről vagy egyéb ellátási szintekről –, jelzik, hogy utunk jó irányba tart. Számomra nagyon pozitív üzenet, hogy mindeközben a
hagyományosnak tartott feladatainkhoz is egyre szofisztikáltabb eszköztár tartozik. Míg korábban inkább csak egyetemi előadásokon hallottunk a
farmakoökonómiai igényességről, az adatvezérelt gondolkodásról, ma a szakmapolitikai érveket is egyre gyakrabban alapozzuk a való életből származó evidenciákra.
Egy „újraprofesszionalizálódást” érzékelek, ami magával hozott egy jóval aprólékosabb, jóval kifinomultabb és szélesebb eszköztárral rendelkező kórházi és klinikai gyógyszerészetet, aminek bőven megvan a potenciálja arra, hogy a járóbeteg-szakellátásban is a feladatok szélesebb körét vállalja és kollaboráljon, együttműködjék az alapellátásban dolgozó kollégákkal. 

2015-től a Magyar Gyógyszerészi Kamara Kórházi-Klinikai Területi Szervezetének elnöki tisztségét is betöltöd. Elnökséged alatt milyen változásokat, számodra is jelentős eredményeket sikerült elérned? Van-e benned hiányérzet?

Ha nagyon őszinte szeretnék lenni, akkor szinte csak hiányérzet van bennem, de nem az örök elégedetlenkedés miatt, de még csak nem is valamifajta „soha
semmi sem elég jó” mentalitás miatt, hanem mert folyamatosan sorjáznak az új ötletek, elképzelések és olyan megoldások, amelyek új határvidéket jelenthetnek hivatásunknak. Ilyen értelemben talán egyfajta türelmetlenség munkál bennem – nem érünk rá újabb éveket, évtizedeket várni a további érdemi előre lépésekre. Annál is inkább, mert viszonylagos konszenzus van szakmánkon belül abban a tekintetben, hogy merre kellene mennünk; ez egyébként önmagában is nagy erőssége és hajtóereje szűkebb hivatásterületünknek.
  A kamarával való együttműködés képe nagyon változatos, és sok tekintetben szintén látókört bővítő élmény. Hiszen dacára annak, hogy a kórházi és klinikai területi szervezet földrajzi értelemben országos hatáskörű területi szervezet, jogi értelemben és az alapszabály értelmében felhatalmazása a megyei szervezetekével azonos, tehát egy kicsit kilógunk a kamara szervezeti struktúrájából. Ez az út lehetőséget biztosított arra is, hogy részt tudjak venni az országos elnökség ülésein, a területi elnökök értekezletein és számos bizottságban, egyeztetésen; kontextusba helyezve területünket a gyógyszerészet közös mezején.
Látnunk kell azt is, hogy egyébként aránylag homogén módon, más EU-s országokhoz hasonlóan, nálunk is a praktizáló gyógyszerészi populációnak
körülbelül a 10-15%-a kórházi gyógyszerész. (Ez a szám az Egyesült Királyságban 35% körüli érték.) A kamarai tagság jelentős része az alapellátásban, közforgalmú gyógyszertárban dolgozik. Ez az arány az országos kamara reprezentatív és képviseleti jellegében, működésében is megjelenik. Emiatt viszonylag sok egyeztetésre, kompromisszumkeresésre és -kötésre nevel ez a megbízatás.
Ugyanakkor nagyon fontos eredménynek tartom, hogy a kórházi gyógyszerészek munkajogi szempontból a kórházi orvosokkal kerültek teljesen azonos besorolás alá. Ez olyan előrelépés volt, amelyről nemcsak az anyagi elismertség szempontjából, de etikai és morális megfontolások tekintetében is elmondhattuk, hogy igen, helyére került hivatásunk. Jelenleg a klinikai gyógyszerészi státuszok jogi rendezésén dolgozunk, amely nem kizárólag, de jelentős részben az EESZT-hez való korlátlan hozzáférésünk egyik hordozója is. Dolgozunk a szakképzés és a rezidensképzés gyakorlatának megújításán, és nagyon sok jogszabálytervezetet véleményezünk, amelyek adott esetben furcsa vagy éppen fenyegető elképzeléseket tartalmaznak, így ez a feladat a potenciális veszélyek elhárításáról is szól. Ilyen volt például a kórházi gyógyszertárak lehetséges kiszervezése, amit mindeddig sikerült – a kamara országos vezetésével és más egészségügyi érdekképviseleti szervezetekkel közösen – megakadályozni; de lesz még dolgunk, azt hiszem.

2012-től a KGYSZ delegáltjaként tagja vagy az EAHP elnökségének, amelyet 2021 és 2024 között elnököltél is. Hogy vezetett az út az elnöki tisztségig; mit profitáltál személyesen az elnökségi munkából, és mit a KGYSZ és a hazai kórházi-klinikai gyógyszerészi közösség?

2012-ben egy erősen meredek tanulási görbe indult el, hogy legalább nyomokban tudjam követni, miről van szó, és milyen projektek vannak folyamatban.
Akkor zajlott a kórházi gyógyszerészet európai állásfoglalásának előkészítése. Nagyon jó volt látni, hogy egy közösség milyen lelkesedéssel buzgólkodik
azon, hogy a szakmának összeurópai látomása, víziója legyen saját magáról. 2014-ben beválasztottak az Állásfoglalás szerzői csoportjába. Egy évvel
később a szervezet elnökségébe is megválasztott a küldöttgyűlés, majd három év elteltével a szervezet gazdasági vezetőjévé, és még három év után az
EAHP elnökévé. A 2012-es küldöttgyűlés indulásánál láttam, hogy a „nagyok”, a tapasztalt kollégák mit csinálnak. Leginkább csodálatot, tiszteletet éreztem irántuk, aztán hirtelen ott találtam magam a barikád túloldalán, ami hatalmas öröm és megtiszteltetés volt számomra, hiszen felhatalmazást kaptam arra, hogy egy ilyen hatalmas szervezetet három éven át irányíthassak. Ez egy egyszeri, nagy ajándék volt az életemben, és azt hiszem, igazi hullámvasút is, hiszen pont a COVID végén léptem hivatalba. Ez az időszak sok adminisztratív, pénzügyi és egyéb nehézséget hozott magával, így azt mondhatom, hogy viszonylag mély vízbe dobtak az elnöki feladatkör átvételekor, de végül sikerült sok izgalmas dolgot véghez vinni.
Talán erről is azt mondhatom, mint a többi mérföldkő kapcsán: az EAHP tágra nyitotta számomra az ablakot, hogy betekinthessek más országok gyakorlatába. Ráláthattam arra, hogy milyen hasonló vagy éppen eltérő helyzetekkel, problémákkal szembesülnek, és milyen megoldásokkal kezelik ezeket akár az európai térségen belül vagy azon kívül. Az uniós feladatok nagy része közvetlenül visszacsatolható volt a hazai helyzethez, például a gyógyszerközbeszerzések szervezése, alapvetései és elbírálási technikái tekintetében. Ebben kifejezetten sokat segített az, hogy az EAHP illetékes munkacsoportjával együtt dolgoztunk az Európai Bizottság témához kapcsolódó ajánlásainak kidolgozásában.
Ami szintén nagyon fontos, magammal hozott élmény, az a hídépítés lehetősége. Amikor megfogalmazódott a fejemben az, hogy jó lenne megpróbálni
az elnöki tisztséget, és pályáztam erre a posztra, akkor a dokumentumban megfogalmaztam a közgyűlés számára, hogy talán az egyik legértékesebb dolog,
amit egy szakmai szervezet tenni tud az az, hogy a lehető legtöbb társszervezetnek megpróbálja megfogni a kezét. És ha nem is minden ügy mellett tudunk koalíciót vagy konszenzust formálni, de ha csak néhány konkrét kérdésben tudunk párhuzamosan, kézen fogva haladni, akkor sokkal messzebbre jutunk, és
sokkal erőteljesebb lesz a hangunk az Európai Bizottság vagy a Parlament megfelelő grémiumai vagy testületei előtt. A koalíciós stratégia meglepően jól mű-
ködött, és talán mondhatom, hogy működik a mai napig. Később még tovább léptünk az EAHP-val, és arra gondoltunk, hogy a hidakat nemcsak Európán belül, de a térségünkön kívül is érdemes megépíteni. Eme szándék jegyében érthető talán, ha azt mondom: büszke vagyok arra, hogy az európai Kórházi Gyógyszerészet Napjaként induló kezdeményezés mára már a kórházi gyógyszerészet világnapjaként működik, amit hivatalosan elismer a FIP, és amelyhez hivatalosan csatlakozott az amerikai (ASHP), a kanadai (CSHP) és az ausztrál (AdPha) kórházi gyógyszerészeti társaság is. Sőt, az Európai Gyógyszerésztudományi Karok Szervezete (EAFP) is részese a kezdeményezésnek.
Ez a partnerség egy egyszerre szimbolikus, de mégis konkrét, kapcsolatformáló híd, amelynek köszönhető, hogy a következő, nyáron esedékes EAHP-közgyűlésen várható az amerikai és az európai kórházi gyógyszerészeti társaság társulása, hivatalos szövetségre lépése, ami jó pár évvel ezelőtt
még utópiának tűnhetett. Hasonló megállapodások vannak készülőben Kanada, Ausztrália és Tajvan vonatkozásában is. Szóval, ezek a hidak oda vezettek, hogy ha minden jól megy, akkor 2026 végére létrejön a világ legnagyobb kórházi gyógyszerészeti szövetsége, ami egy olyan lényegi érvelési és jógyakorlat-megosztási képességgel rendelkező konglomerátum lesz, amiről még nem is látható, hogy milyen potenciálokat rejt a jövőbeni fejlődés előmozdításában.
Még egy fontos állomása volt az EAHP-s elnöki működésemnek: az európai szakmai továbbképzési akkreditációs testület, az ECPhA létrehozása. Ez tulajdonképpen az európai szakorvosképzéssel teljes egészében rokon és homogén jogi alapokon álló, az uniós tagállamok között kölcsönösen elismert továbbképzési akkreditációs és kölcsönös pontelismerési rendszer, ami korábban nem létezett a gyógyszerészet területén, és emiatt nem volt egyértelmű és alapértelmezett az, hogy az egyik tagországban megszerzett továbbképzési pont elismerhető-e a másik tagállamban. E mögött is egy nagyon széles koalíció állt, amelyet támogatott a klinikai gyógyszerészeti társaság és az európai gyógyszerészképző karok szövetségének tagsága is.

Februárban tudtuk meg, hogy idén az Amerikai Kórházi Gyógyszerészeti Társaság (ASHP) az egyik legrangosabb kórházi gyógyszerészeti díjjal tüntetett ki. Milyen érzésekkel és hogyan fogadtad a hírt?

Egy péntek este érkezett egy e-mail minden különösebb csinnadratta vagy felhajtás nélkül, amelyben az ASHP vezérigazgatója, Paul Abramowitz pár mondatban gratulált a díjhoz, elismerését és köszönetét fejezte ki a számos közös projekten vezető, közös utunkért. Első körben azt hittem, hogy ez valami spamszerű levél; hogy ezt nem is ő küldte, csak úgy néz ki. Aztán jött egy ennél hivatalosabb és grafikai elemeiben is reprezentatív hivatalos megerősítés, ami tényleg megrendítő élmény volt. Az ilyenekre nem számít az ember, nem lát még a legmerészebb álmaiban sem. Főleg az ASHP részéről! Ez a díj olyan elismerés, amit az elnökségük terjeszt fel és dönt is el, tehát erre nem lehet kívülről javaslatot tenni vagy pályázni. Az ő berkeikből származik. A díj talán visszaigazolása annak, hogy volt értelme a transzatlanti kapcsolatokat gondozni – és sok tekintetben újraépíteni – és egyre szorosabbra fűzni, amelyekből aztán az előbb említett konklúziók, fejlemények is megjelenhetnek vagy már meg is születtek – és ennek nagyon örülök. Kiemelték az indoklásban a hídépítési törekvéseimet, és nagyon örülök, hogy ez messzebbről is látható és érezhető volt. Az EAHP egy nagy létszámú hálózatot kezdett el felépíteni, amelynek relevanciája az EU-n és az USA-n kívül is egyre jelentősebb, főleg az ázsiai térségben és Ausztráliában. Az indoklásban megemlítették a kórházi
gyógyszerészet napját is, amelyet ők is adoptáltak, és az is szerepelt, hogy olyan kezdeményezésnek látták, amelynek szép jövője lehet, kedvezően hat a hivatás jövőjére, és ami lehetőséget teremt arra, hogy minden évben egy nap „vállon veregesse magát” ez a szakma azért, amit elért, és amiért minden év minden napján és minden percében megdolgozunk.
 
Véleményed szerint hogyan mérhető a kórházi-klinikai gyógyszerészek tevékenységének objektív hatása?

Azt hiszem, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés. Nagyon sok tekintetben mérhető, mégis borzasztóan nehéz objektíven mérni tevékenységünket és annak eredményét. Sok próbálkozás van és volt is erre, és bizonyosan lesz is még. Óriási az igény arra, hogy a randomizált, kontrollált klinikai vizsgálatokhoz hasonlóan magának a klinikai gyógyszerészeti szolgálatnak is legyen olyasfajta, való életbeli evidenciákon nyugvó megalapozása, ami számokat prezentál arról, hogy mit csinálunk. Könnyebb lehet olyan vizsgálati konstrukciót megvalósítani, amely egyszerre etikus és alakít ki egy komparatív és egy beavatkozási „kart” úgy, hogy maga a vizsgálódás ne befolyásolja annak eredményét. Tudjuk, hogy pusztán az a tény, hogy valaki tudatában van annak, hogy kutatási céllal megfigyelik, ad absurdum a munkafegyelem fokozódását, de akár romlását is előidézheti. Emiatt nagyon nehéz teljesen objektíven, jól összehasonlítható adatokat generálni.
Ettől függetlenül azért mára már sok, objektív és számszerűsíthető adatokra építő vizsgálat látott napvilágot. Számos elemzés áll rendelkezésre a különböző, gyógyszereléshez köthető tévesztésekről; akár frekvenciáról, akár súlyossági fokról van szó. A hibák klasszifikálásáról, a hibákat elemző tanulmányokból is van már rendelkezésünkre álló adat bőségesen. Egyre több az olyan adatbázis, amely a kórházi menedzsmentek döntéseinek előkészítésében, meggyőzésében lehet hatékony. Ezek egyike a „return on investment”, a befektetésarányos megtérülés vagy a megtérülési ráta típusú mértékegységek használata a vizsgálatokban, amikor konkrétan, pénzben próbálják meg kifejezni a gyógyszerészetbe fektetett összeg megtérülését. Ez egyelőre még ingoványos talaj, ezért nagyon körültekintő módszertani megalapozást igényel. Ugyanakkor az e téren rendelkezésünkre álló hét-nyolc vizsgálat már olyan esetszámot és vizsgálati adatpontot tartalmaz, ami szignifikánsnak mondható, és a legóvatosabb becslés szerint is azt mutatja, hogy a legrosszabb megtérülési ráta is egy egységi befektetett pénzösszeg hat egységnyi ki nem adott, megtakarított összeget jelent. Egy két évvel ezelőtti vizsgálat intenzív osztályos közegben ugyanezt az arányt egy-huszonnégy arányban állapította meg, ami viszont már olyan érték, amire szerintem minden főigazgató és gazdasági igazgató felkapja a fejét, és talán kinyit olyan ajtókat, amelyek eddig csukva voltak a kórházi gyógyszerészek előtt.
Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy ezeknek a vizsgálatoknak a túlnyomó többsége valamilyen angolszász országból származik. Nagy arányban az
Egyesült Államokból, de igen jelentős mértékben az Egyesült Királyságból is. Ez könnyen vezet oda az érvelés során, hogy „igen-igen, de ezek távoli országok, más jellegű egészségügyi rendszerrel, másféle finanszírozással és riportálási fegyelemmel” – és így tovább, ami mind igaz, és egyben aláhúzza azt is, hogy mi magunk is adósok vagyunk a további vizsgálatokkal.
Ezen a ponton nagyon komoly helye lenne az egyetemek és a kórházak kollaborációjának, amikor is az egyetemi apparátus – statisztikai vagy éppen és adatkiértékelési jártasságával – bekapcsolódik a munkába, a teamünkhöz. Ez is egy új híd lehetne az egyetemek és a kórházak, intézeti gyógyszertárak között. Az új híd révén valós területről szerezhetünk egyszerre sok adatot, és ezt beköthetjük egyetemi projektekhez, hogy aztán az ottani szakmai centrum segítsen ezeket kontextusba helyezni, kiértékelni, esetleg publikálni is. Mert mi itt Magyarországon – de mondhatom úgy is, hogy mi Európában – egy kicsit adósai vagyunk saját magunknak ebben a témában. Most már szerintem nagyon sokan látjuk az értelmét a funkció- és kompetenciabővítésnek, de a bizonyítékokon alapuló érvelést még meg kell erősíteni. Vagyis, ha valamin dolgozni akarunk az előttünk álló évek során, akkor az egyik iránynak biztosan ennek kell lennie.

Mit gondolsz, mi az, amit a társadalom leginkább félreért a gyógyszerészek munkájával kapcsolatban?

Azt hiszem, leginkább azt, hogy mivel foglalkozunk – és ez nem jó hír. Ez pedig egy másik adósságunkra hívja fel a figyelmet, ami kommunikációs típusú hiányosság. Ezzel megint nem vagyunk egyedül. Nagyjából bármerre nézünk a világban, az összes nagyobb szakmai szervezetnek van kommunikációs tevékenysége. Filmekkel, rövid videókkal, közösségi médiás tartalmakkal megpróbálják a társadalmat tájékoztatni, érzékenyíteni. Sajnos, hivatásterületünk egyik öröksége, hogy a kórházi gyógyszerész az egészségügyi ellátórendszernek egy kicsit háttérben dolgozó napszámosa, esetleg szürke eminenciása, míg a másik oldal, a közösségi gyógyszerellátás meg túlnyomórészt gazdasági motívumokkal működik. Ilyen értelemben a társadalomnak lehet olyan benyomása, hogy a mi szakterületünk valamilyen kereskedelmi munkakör. A fekvőbeteg-ellátásban pár évvel ezelőtt még élhetett az az elképzelés, hogy a mi feladatunk egyfajta logisztikai, raktárosi munkakör, de mindenképpen valami olyasmi, ami a termékkel kapcsolatos, és kevésbé a pácienssel. Úgyhogy azt gondolom, hogy itt nem is feltétlenül félreértés van, hanem ez egy olyan percepciós deficit, amivel dolgunk van. Meg kell mutatni magunkat és azt, amit csinálunk – és itt nemcsak a lakosságra, de más egészségügyi hivatásokra is gondolok. Ez részben megoldható videós tartalmakkal meg PR-tevékenységgel is, de ez nem pótolja azt, hogy – például a közvetlen betegellátásban – egész egyszerűen érzékelhetően és hangsúlyosan jelen legyünk, láthatóvá tegyük magunkat. Minden egyes munkatársunknak, aki ilyen munkakörben dolgozik, fokozottan kell ügyelnie arra, hogy amikor a beteggel találkozik, bemutatkozáskor megmondja a nevét, tegye hozzá, mi a titulusa és mi a dolga. 

Mi a véleményed a gyógyszerészek vényírási jogköréről, a gyógyszerészek által végezhető oltásról? Reális cél, futurisztikus elképzelés?

Nem monomániás ragaszkodásból kezdem megint a kórházi gyógyszerészet európai állásfoglalásával, csak azért hozom elő, mert azt volt alkalmam nagyon közelről látni. Amikor az állásfoglalás pontjait megfogalmazta a több ország küldöttjeiből álló szerzői kör, akkor napjában többször is visszatért a kérdés: nem
utópia-e mindaz, amit felsoroltunk, hogy nem teszszük-e túl messzire a világítótornyot, hogy afelé tartson a hivatás. Igyekeztünk a szerzői kör többségével
afelé haladni, hogy ez a dokumentum legyen szándékoltan ambiciózus, tekintsünk nagyon messzire, és rajzoljunk egy olyan pályaívet, amely felfelé tolja a
mércét – akár az utópia kategóriájáig, mert ez még inkább cselekvésre buzdít. Ma, ha azt nézzük, hogy 2014-ben a magyar kórházak közül hány mondhatta
el, hogy náluk gyógyszerész validál minden egyes, orvos által előírt terápiát, szerintem a nullát közelítette volna az igenek száma, de legfeljebb két intézmény válasza lett volna pozitív. Manapság ez egy bőven két számjegyű érték, és a nagyobb kórházakban már nem utópia, hanem inkább a napi rutin része, de még a kisebb intézményekben is elérhető távolságban lévő cél.
És azt hiszem, ez a válaszom a vényírással kapcsolatos kérdésedre is. Egy picit pontatlan megfogalmazásnak érzem, mert az én interpretációmnak jobban
megfelel az, hogy terápiaindikációs, -módosítási és -megállítási jogosítványról beszélünk. Abszolút indokolt, hogy ezek a jogosítványok a gyógyszerészek eszköztárában ott legyenek, és ez nem „orvososdit játszás”, hanem a farmakológia szakértőinek teljesen logikus igénye. Sőt, küldetésük, feladatuk is, hogy ennek a farmakológiai, hatástani tudásnak a birtokában ezt a tudást alkalmazzák. Ugyanis objektív tény, hogy a gyógyszerészet már a graduális képzés szintjén is nagyságrendekkel mélyebb jártasságot ad a hallgatóknak farmakológiából, mint – mondjuk – az általános orvosképzés. Ez nem jelenti azt, hogy az egyik kevesebb vagy a másik több, hanem azt, hogy másmilyen. Mások a hangsúlyai a két képzésnek, és nem véletlenül kellene ezeknek egymás mellett működniük. Szóval, a terápiaindikációs, -módosítási és -megállítási jogosítvány véleményem szerint egyértelműen jogos és adekvát igénye, sőt célja a gyógyszerészetnek.
A részletszabályok ilyen értelemben másodlagosak, és valószínűleg nem ekvivalensek az alapellátásban vagy a szakellátásban, de ha csak arra gondolunk, hogy a polifarmácia, az egyszerre ötnél több gyógyszer rendszeres szedése milyen nagy arányban van jelen a magyar betegek körében – a 65 év fölöttiek
között ez már 90% fölötti értéket mutat –, akkor megértjük ennek jelentőségét, és ezen jogosítvány birtokában véget tudunk vetni káros folyamatoknak, így
például az antibiotikus terápiákban az eszkalációnak, az antibiotikum-rezisztencia kialakulásának. Mert a terápia megállításának legalább akkora súlya van,
mint a terápia indikálásának. Ezért nem feltétlenül érdemes csak a vényírásról, tehát kizárólag a terápia elkezdéséről beszélgetni, hanem sok esetben a csökkentésről és a visszafogásról is kell és érdemes beszélgetni. A gyógyszeres terápiák esetében egyáltalán nem baj, sőt kimondottan jó helyen van, ha a gyógyszerészekhez kerül.
Ezt a folyamatot segítik elő a mikroképzések, de ez inkább az implementáció részletkérdései közé sorolható, maga a funkció azonban a helyén van. A
vakcináció ennél talán megosztóbb kérdés. Itt az látszik, hogy csak az Európai Unióban jelenleg tizenhét tagországban van gyógyszerészek által, gyógyszertárban kivitelezett vakcináció, ami az EU-tagállamok több mint fele. Azt gondolom, hogy ha ezekben az országokban jól tud működni, az azt jelenti, hogy erre van igény mind az adói, mind a fogadói oldalról, és azt is, hogy erre találtak megoldást finanszírozási és technikai szempontból is. Mindezt eljárásrendekben rögzítették a tagországokban. Ők egyetértenek abban, hogy nem fognak anafilaxiás reakciók miatt tömeges halálesetek bekövetkezni a gyógyszertárakban, hanem ezt egy elképesztően ritka, de kezelhető és menedzselhető rizikóként veszik számításba, amikor például azt határozzák meg, hogy milyen oltásokat, kinek lehet beadni patikában. Tehát itt inkább az olthatóság kritériumainak meghatározásáról kell érdemben beszélgetni – és erről érdemes is. Ilyen értelemben én határozottan látom ebben a tekintetben is a szerepünket és a helyünket. Érteni vélem az aggodalmakat is, de látni kell azt is, hogy a gyógyszerészetnek az „újraprofesszionalizálódása” nagyon sok olyan feladatot hoz magával, ami történelmileg nem volt a miénk, és várhatóan néhány olyan feladat elhagyásával is jár, amely viszont historikusan hozzánk tartozott.

Az utolsó kérdéshez értünk. Neked is huszonnégy órából áll egy nap, éppúgy, mint bárki másnak. Mégis, hogyan fér bele ennyi minden az idődbe: főgyógyszerészség, kamara, EAHP, család, hobbi?

A kézenfekvő válasz az, hogy nagyon kevés alvással, mert ez talán az egyetlen olyan „fakultatív” program, amely hellyel-közzel szűkíthető, de azt is muszáj kiemelnem, hogy itt a kórházban egy olyan csapat áll mellettem, amelyre lehet számítani akkor is, amikor a feladataim – gyakorta – más helyszínekre szólítanak országon belül vagy azon kívül is. Támogató közeg nélkül ez nem működne, és olyan „tettestársak” nélkül sem, akikkel nagyon értékes, érdekes és izgalmas beszélgetéseket, vitákat, brainstormingokat lehet folytatni akár teljesen véletlenszerűen felmerülő szakmai vagy kevésbé szakmai kérdésekben, amelyekből aztán termékeny együtt gondolkodások születhetnek. És hidak nélkül sem menne, amelyek más szervezetek felé visznek. Kiemelném az OKFŐ-t például vagy az egyetemi kollégákat is, akikkel szintén nagyon sok területen lehet osztozni feladatokon, ami megint csak a primer terheltséget tudja célszerűen mérsékelni.

/Forrás: Gyógyszerészet 2026. évi 5. szám/

- 2026.06.11. -