Süle András a XV. Vándorgyűlésen tartott helyzetértékelést

 

 

1. Ügyvitel, adminisztráció és az állami szoftver

A kórházi–klinikai gyógyszerészetben az elmúlt években fontos előrelépések történtek a betegágy melletti és első vonalbeli klinikai feladatok terén, ugyanakkor a mindennapi munka jelentős részét továbbra is az adminisztratív és ügyviteli feladatok teszik ki. A gyógyszerek különböző csatornákon keresztül érkeznek az intézményekhez – központi és intézményi közbeszerzések, speciális finanszírozási konstrukciók, adományok, klinikai vizsgálatok keretében –, ezek menedzselése és nyomon követése a kórházi gyógyszertárak alapfeladata. A folyamatnak vannak olyan mérőszámai, indikátorai, amelyek nyomon követésére a korábban használt informatikai megoldások már bejáratott utakat kínáltak. 

Süle András rámutatott: a 2023-ban bevezetett egységes intézeti gyógyszertári szoftver a gyakorlati tapasztalatok alapján sok intézményben nem hozta a remélt egyszerűsítést. A korábbi rendszerekhez képest funkcióbeli visszalépések, nehézkes folyamatok és többletadminisztráció jelent meg, miközben párhuzamosan tovább működnek más intézményi rendszerek (gazdálkodási, közbeszerzési, dokumentumkezelő rendszerek), gyakran egymással közvetlen adatkapcsolat nélkül.

Ez olyan helyzetekhez vezet, ahol ugyanazon beszerzésről több rendszerben külön-külön kell rögzíteni adatokat, papíralapú és elektronikus dokumentumokat kell kombinálni, többszörös aláírási és engedélyezési folyamatokkal. Az előadás hangsúlyozta: nem az egyetlen, mindenki számára azonos informatikai megoldás jelenti a választ, hanem jól definiált adatkapcsolati szabványok és olyan rendszerek, amelyek képesek egymással kommunikálni, és illeszkednek az egyes intézmények szakmai és működési sajátosságaihoz.

2. Gyógyszerhiányok, gyógyszerekhez való hozzáférés és finanszírozás

A gyógyszerhiányok és a gyógyszerekhez való hozzáférés kérdése ma már nemcsak kórházi, hanem közforgalmú gyógyszertári problémaként is jelentkezik, ugyanakkor a kórházi beszerzési környezet sajátos kötöttségekkel jár. Az intézmények mozgásterét a központosított közbeszerzések, a különféle engedélyköteles beszerzési utak és a finanszírozási szabályok együtt határozzák meg.
Az elnök külön kiemelte azt a helyzetet, amikor egyes gyógyszerek – hiánycikként elismerve – elvileg helyettesítő forrásból beszerezhetők lennének, de minden intézményi saját beszerzéshez központi írásbeli engedély szükséges. Ilyenkor a gyógyszerész válaszút elé kerül: szigorúan követi az engedélykérési szabályt, és akár tartós gyógyszerhiányt kockáztat az intézményben, vagy a betegellátás érdekében rugalmasabban kezeli az előírást, vállalva a későbbi felelősségre vonás lehetőségét.
További rendszerprobléma, hogy a kórházi közbeszerzések nyertes készítményei nem mindig esnek egybe az alapellátásban legkedvezőbb finanszírozással (magas támogatás vagy legalacsonyabb fogyasztói ár) rendelkező termékek körével. Ez a kórházból távozó betegek esetében azonnal generikus helyettesítési kérdéseket, terápiaváltásokat, adherencia-problémákat vet fel.
Nemzetközi szinten is visszatérő kérdés, hogy milyen viszonyban állnak egymással az egészségügyi technológiaértékelési (HTA) folyamatok és a finanszírozási protokollok. Az előadás példaként említette az Európai Unióban zajló szakmai egyeztetéseket, ahol megkezdődött egy, a brit NICE mintájára működő Európai Gyógyszerészeti Klinikai Kiválósági Intézet létrehozása, amely központi HTA-feladatokat látna el. Több országban ugyanis azt tapasztalják, hogy az egyes finanszírozási protokollok születnek meg először, amelyek később determinálják a terápiás protokollokat, így a terápiaválasztást valójában finanszírozási döntések vezérlik, és nem a terápiás evidenciákból kiinduló szakmai optimum.
Magyarországon további sajátosság, hogy új terápiák támogatásba való befogadása ritka, ugyanakkor a már támogatott terápiák „kifogadása” – azaz a támogatásból való kivezetése – gyakorlatilag nem történik meg. Így számos öröklött terápiás megoldás marad a rendszerben, miközben a tételesen finanszírozott készítmények körében sincsenek minden esetben egyértelműen definiált terápiamegállítási, „STOP”-kritériumok, ami hosszú távon finanszírozási és szakmai feszültségeket okoz.

3. Klinikai gyógyszervizsgálatok: visszaeső számok, szűkülő részvétel

A klinikai gyógyszervizsgálatok a kórházak működésének fontos területét jelentik, hiszen az 1-es, 2-es és 3-as fázisú vizsgálatok előírás szerint klinikai, kórházi környezetben zajlanak. Az új szabályozásban bevezetett „egyszerződéses modell” azonban jelentősen átalakította a vizsgálatokhoz kapcsolódó szerződéskötési és adminisztratív folyamatokat.
A modell lényege, hogy az intézmény közvetlenül, közbülső szereplők bevonása nélkül köt szerződést a vizsgálat szponzorával, és a vizsgálati költségvetés egy részét saját felhasználásra allokálja. Ez ugyan elvben egyszerűbb struktúrát jelent, a gyakorlatban azonban különösen a kisebb intézmények számára okoz nehézséget: ott, ahol kevés vizsgálat fut, nem rentábilis külön adminisztratív csapatot fenntartani a klinikai vizsgálatokkal járó terhek kezelésére, így ezek az intézmények sokszor kiszorulnak a vizsgálati hálózatból.
Az elmúlt egy év adatai aggasztó tendenciát jeleznek: Magyarországon több mint harmadával csökkent az újonnan indított klinikai vizsgálatok száma, és több mint 60%-kal csökkent a vizsgálatokba bevont személyek száma. Ez nemcsak a hazai betegek számára jelent kevesebb hozzáférést innovatív terápiás lehetőségekhez, hanem az ország nemzetközi versenyképességét is gyengíti ezen a területen.
A gyógyszerészi részvétel a klinikai vizsgálatokban jelenleg intézményenként eltérő: van, ahol szorosan beépül a folyamatokba, máshol fakultatív szerep marad. A kórházi gyógyszerészek európai szervezete kezdeményezte, hogy a nemzetközi GCP-szabályokban egyértelműen jelenjen meg, mi számít kifejezetten gyógyszerészi feladatnak a klinikai vizsgálatokban, ami erősítheti a szakma pozícióját ebben a szegmensben.

4. Automatizáció és gépesítés

Az automatizációs lehetőségekről szólva Süle András egy olyan átfogó digitalizációs stratégia szükségességére hívta fel a figyelmet, amely figyelembe veszi az egyes intézmények méretét, szakmai portfólióját és klinikai sajátosságait. Nem minden ellátási forma igényel vagy bír el azonos típusú automatizációt.
Az utóbbi években a hazai piacon erősen előtérbe került a centralizált, automatizált unit dose rendszer, amely sok esetben valóban hatékony megoldás lehet, de nem minden klinikai szituációban. Olyan osztályokon, ahol gyors reagálásra van szükség (posztoperatív őrzők, sebészeti, traumatológiai osztályok), nem fogadható el, hogy a terápiamódosítástól számítva akár 24-72 óra teljen el a tényleges gyógyszerkiadásig. Ezekre a helyzetekre fejlesztették ki a decentralizált automatizációs megoldásokat, amelyek rugalmasabban alkalmazkodnak a klinikai igényekhez.
Az előadás kiemelte a raktári automatizálás jelentőségét is: a jelenleg elérhető technológiai megoldások mellett szinte minden magyarországi kórház érdemben profitálhatna a gyógyszerraktárak robotizációjából, ami jelentős humánerőforrás-megtakarítást és biztonságosabb készletgazdálkodást tenne lehetővé. A cél, hogy a magasan képzett gyógyszerészek és szakdolgozók ideje ne elsősorban manuális logisztikára, hanem klinikai, betegközeli feladatokra fordítódjon.
A magas rizikójú gyógyszereket érintő preparatív tevékenységek – különösen a citosztatikus kezelések, parenterális keverékek készítése – kifejezetten gyógyszerészi kompetenciát igényelnek; ezekhez az infrastrukturális háttér biztosítása az intézmény és a fenntartó felelőssége.

5. Klinikai gyógyszerészeti státuszrendezés 
A klinikai gyógyszerészi státusz jogszabályi szintű definiálása régóta visszatérő téma, amelyben az elmúlt években történtek előrelépések. A cél, hogy egyértelmű legyen: a klinikai gyógyszerész feladatköre a járó- és fekvőbeteg-szakellátásban egyaránt érvényes, és a gyógyító team integrált tagjaként vesz részt a betegellátásban.
A feladatok közé tartozik a gyógyszeres anamnézis felvétele, a gyógyszeres terápia egyeztetése és optimalizálása, a gyógyszerelési hibák megelőzése, a farmakoterápia monitorozása, az antimikrobiális stewardship és táplálásterápia programokban való közreműködés, valamint a betegoktatás. Mindez csak akkor valósulhat meg hatékonyan, ha a klinikai gyógyszerészek hozzáférnek a kórházi informatikai rendszerekben és az EESZT-ben tárolt releváns adatokhoz, és a napi klinikai döntéshozatal részesévé válnak.
Az előadás hangsúlyozta, hogy a klinikai gyógyszerészi szolgáltatások intézményi finanszírozásba építése – mind a járó-, mind a fekvőbeteg-szakellátásban – szükséges feltétele a hosszú távon fenntartható és minőségileg fejlődő működésnek.

6. Rezidensképzés és utánpótlás

A kórházi–klinikai szakgyógyszerészi utánpótlás biztosítása, a rezidensképzés és a gyógyszertári szakdolgozói életpálya rendezése a kórházi gyógyszerellátás fenntarthatóságának kulcskérdése. A hazai graduális gyógyszerészképzés a kontinentális modellhez hasonlóan erősen kémia-központú és kevésbé gyakorlatorientált, ezért részben a rezidensi rendszer volna hivatott pótolni a klinikai, gyakorlati kompetenciákat.
Bár ez a struktúra még viszonylag fiatal a hazai gyakorlatban, a tapasztalatok szerint vannak olyan intézmények, ahol a rezidenseket részben munkaerőpótlásra használják, ami veszélyezteti a képzés valódi célját. Előfordulhat, hogy egy jelölt szinte teljes képzési idejét egyetlen területen, például magisztrális laboratóriumban tölti, anélkül, hogy szélesebb klinikai tapasztalatot szerezne.
Süle András szerint strukturált, kötelező rezidensi rotációra van szükség, hasonlóan a szakorvosképzés rendszeréhez: meghatározott időtartamú gyakorlatokat kellene biztosítani különböző klinikai szakterületeken (onkológia, intenzív terápia, belgyógyászat, kardiológia, sebészet, nefrológia, diabetológia stb.), valamint a citosztatikus keverékinfúzió-készítés, parenterális készítmények és gyári készítmények komplex kezelése terén. Csak így tudja a szakképzés valóban betölteni szerepét, és biztosítani, hogy a végzett szakgyógyszerészek magabiztos klinikai kompetenciával lépjenek be a rendszerbe.
A jövőben várhatóan egyre több specializáció jelenik meg a klinikai gyógyszerészeten belül; ehhez a ráépített szakképzések és rövidebb, fókuszált mikrotanúsítványok nyújthatnak rugalmas, egyedileg összeállítható továbbképzési utat.

7. Interface pharmacy koncepció: a közösségi és kórházi gyógyszerészet együttműködése 

Zárásként Süle András az ún. interface pharmacy koncepciót mutatta be, amely a kórházi és a közösségi gyógyszerészet szorosabb együttműködésére épít. A betegek számára mindennapos, hogy az ellátórendszer szintjei között mozognak: szakrendelésről kórházba kerülnek, onnan háziorvoshoz, közforgalmú gyógyszertárba mennek, zárójelentésekkel, ambuláns lapokkal a kezükben.
A seamless care modell lényege, hogy a betegút ezen szintjei között a gyógyszeres terápia szempontjából ne legyenek törések és információvesztések. Ehhez strukturált, formalizált szakmai és informatikai csatornákra van szükség a kórházi klinikai gyógyszerészek és az alapellátásban, közösségi gyógyszertárakban dolgozó gyógyszerészek között.
Az elképzelés szerint számos esetben a kórházi és a közösségi gyógyszerész egymás között is képes lenne rendezni a kórházból elbocsátott betegek gyógyszeres terápiájával kapcsolatos kérdéseket – a dózisbeállítástól a laboratóriumi paraméterek (például INR) követéséig –, anélkül, hogy minden részletben a háziorvosi ellátást terhelné.
A hosszabb távú cél egy olyan jogosítványrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a krónikus gyógyszeres terápiák egy részének menedzsmentje (beleértve a terápia-indikáció fenntartását és módosítását is) szervezetten, együttműködésben kerüljön a kórházi és a közösségi gyógyszerészek kezébe. Az előadás üzenete szerint a kórházi–klinikai gyógyszerészet fejlesztése és az interface pharmacy koncepció megvalósítása nemcsak a kórházi szektort érinti, hanem a teljes gyógyszerészi hivatás közös ügye, mert végső soron a betegek számára nyújtott szolgáltatások színvonalát határozza meg. 

Képek: Mogyoróssy Márton / Magyar Gyógyszerészi Kamara

- 2026.03.05. -